Elköltöztem

A wordpressel már nem tudtam mit kezdeni, és hát állítólag a változás jót tesz, vagy ilyesmi; szóval mostantól itt keressetek. : )

És csak mert ez az egész még annyira üres, és a változást amúgyis elég nehezen bírom, ezért úgy gondoltam, kiválasztok néhány kedvenc saját verset még az előző blogról (igen, a wordpresses blogom elég sokat jelentett nekem, de... valahogy mégis úgy éreztem, ideje megválnom tőle).

Fénycsóva nélkül

fénycsóva nélkül

zuhanok a hullócsillagok

mögött;

feketén pihegek

az ujjaid között,

ha

az égre mutatsz;

meglátsz,

pedig nem csillogok,

csak

pirkadok, alkonyodom,

kócos, csókos, halvány

és egészen apró vagyok,

el-el tűnök,

felsejlem;

tündöklök, elmúlok,

szeretek,
szeretlek.

csöndre intem
magam,
pisszegek.

(elszenderedsz,
és én elfelejtem,
hogy várnom
kell a reggelt.)

Cím nélkül (Évfordulónkra)

mikor elfelejtem a lelkem,
barna szemeimbe kúszik tükröződni,
hogy eláruljon,

hogy könnyé haljon,

hogy rímekbe bújtasson,

hogy két csend között csókká érjen,

ha kereslek, ha vágylak, várlak,

ha szeretlek.

és 
ha örök illatod ringat,
mosolyszemed emléke

tavaszt itat

omló félcsodában,

alvó kézfogásban,

hangos vallomásban,

örök sohanyárban.

(mert mi sosem leszünk nyarak,
izzadt fák lombjai alatt,
örök tavaszt fogadtunk,

hulló hajnalokban

ez a sóhaj végtelen marad.)

Ma

ma cipőkopogás voltam, árnyék;

csöndes kibúvó (ilyenkor messze

szállnék);

leheletnyi bárcsak-lány a hátha-fények

fátyolaként.

szürke falak mosolyogtak, mikor én lettem

minden haragos nemtudom;

halkan kértem a telet, hogy ne,

most igazán hagyjon;

felesleges sós cseppeket

itattam veletek,

mindigenyém talánok;

majd elbújtam a mosolyodban,

és minden apró 

ma-szilánk

a pillanatunk 

mámorává

párolgott.

Mozdulatlan

mozdulatlan fényt iszunk,

remeg bennünk a másik,

hosszú csendet izzad a hajnal,

ez a paplansötét elmúlni látszik.

és éjjel, mikor némán 

csorognak a csillagok,

szemedre hullik a látomás,

hogy már régen nem vagyok.

fülledt, nehéz magány, 

hőség, érdes álomfüggöny,

futnál, de ha nem is akarod,

én holnapig beléd szököm.

egyenként kaparom neked

hűvös esték érintéseit tengerré,

hogy partra vess, hogy ne felejts,

hogy levetkőzhessek emberré.

hullámokat temet a reggel,

téged zúg az álmos kora-nyár,

úszom a sellőcsontok között,

szárnyaimban hallgatag csoda vár.

n.