halak ússzák magukat kövekké
a talpam alatt,
ez a sötét tenger
a lábaim alatt
hazáig ringat;
a fák közt,
augusztus egyik soha véget nem érő napján
csak arra gondolok,
hogy vagy,
és hogy ezek a halkavicsok,
amik most a talpam karmolják,
mint kóbor macskák fordított tappancsai,
egyszer majd behúzzák a körmük,
és akkor olyan puha lesz a föld,
hogy szívesen vetem majd meg
rajta ágyam,
és álmodni is ide járok majd,
mert itt senki sem lesz;
csak én és a gondolat,
hogy vagy.
n.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése