Ez nem egy eltévedt The Scarlet Diaries-es poszt. ;)
Mióta elmesélted az álmod, nem tudok másra gondolni, csak arra a kiállításra, a tiedre, ami tudom, hogy egyszer majd valóra is válik; arra, ahogy észreveszlek, és arra, ahogy újra beléd szeretek. Miközben beszélgetünk, csak nézlek, és nem jutok szóhoz. Látom magunkat, ahogy ebédelünk, és ahogy mesélünk egymásnak az életünkről; arról, amiben már olyan régen nem vagyunk ott egymásnak. És hogy minden sikerült, amire vágytunk, de az egész... valahogy... üres a másik nélkül.
Ez az álom valahogy hatalmas hatással volt rám, mint egy film, amit azóta újra és újra lejátszok a fejemben. Látom a lakásod, az ezüst autód, szinte érzem az illatod, remeg a hangom, ahogy beszélek hozzád, zavarban vagyok, lenyűgözöl; így képzelem.
Mindezt annyira szeretném. Csak a kiállításon egyedül szeretnék állni a színpad előtt, nem mással. Egyedül, büszkén, tudva, hogy te lépsz oda fel pár perc múlva és boldogan azért, amiért szeretsz.
Most nem tudom levakarni magamról a mosolyt. Olyan, olyan, olyan jó így! :)
Ezt pedig azért, hogy lásd, én hogyan képzeltem el magam azok alapján, amiket mondtál:
n.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése