Szeretni

Ha mindened odaadod, és feltétel nélkül megbízol valakiben, a világ nagy része nevet majd rajtad, naivnak címkéz, és azt mondja, hogy 'szegény bolond', pedig szeretni csak így érdemes, minden porcikáddal. Félig szeretni olyan, mint csak gondolatban elmerülni egy forró fürdőben, amikor épp a a mínuszok mardossák a tested, mint csak érezni a kedvenc ételed illatát, de bele sem kóstolni, mint elvárni egy növénytől, hogy nőjjön lámpafénynél, miközben sosem locsolod. Félig szeretni olyan, mint a vágott virág; bár egész jó illata van, és szépen piroslik a vázában, halálra van ítélve.

(Ja és igen, lehet azt gondolni, hogy könnyen beszélek, én még biztos sosem csalódtam még senkiben, na hogyne. De nem akarok várni holnapig azzal, hogy szeressek, egyszerűen nem akarok.)

n.

Változás

Szeretem az új dolgokat, új helyeket felfedezni, kipróbálni, de valahogy mégsem tudom kezelni a változásokat. Általában évekig ugyanarra a dallamra csörög a telefonom, az ébresztőmet se nagyon változtatom soha, és ez a helyzet a háttérképeimmel is. Úgy is mondhatnánk, hogy ragaszkodó típus vagyok, de ezt eléggé eufemizmusnak érzem. Egyszerűen félek az újtól. Nem úgy, mint a pókoktól a pincében, de ha arra gondolok, hogy merre tartok, és hogy mennyi minden lett hirtelen másképp az életemben, legszívesebben bebújnék egy takaró alá, és csendben megvárnám, hogy az „újból” szépen lassan „megszokott” legyen. Aztán lassan kimerészkednék a rejtekhelyemről, és minden újra kényelmes lenne. 

Pedig nem jó beleragadni a jelenbe, mert abból nagyon gyorsan múlt lesz, és egy idő után lehetetlen utolérni önmagad. 

Olyan ez, mintha egyszerre szeretnéd, hogy felkeljen a Nap, és ugyanakkor sose érjen véget a naplemente. 

n.

Hát így

n.

Ah...

'night!

n.

Hazug ablakok

Hosszúra nyúlik ez az álom, én itt ragadtam, ablakok mögé zárva, és bár innen rálátok az egész világra, mégsem ér az egész semmit sem. Hazudnak a fák, hazudik az olvadó hó a szemközti tetőn, hazudik az a sárgafényű autó ott a távolban, hazudnak az ébren alvók, az alvajárók, a lámpafénynél szeretkezők, az épp hosszan imádkozók, a mai utolsó cigarettájukat szívók, a tegnap még férjek, ma már szeretők, a rossz kedvüket alkohollal gyógyítók, és azok is, akik épp igazat mondanak. 

A kisvárosi éjjel csendjéből hazug, fertőző némaság csorog az utcára; narancsra festi az éjszakát, és kéretlenül velem marad az ágyamban, amíg el nem alszom.

És csend.

n.

Vallomás

Ott vannak a tökéletes alakú lányok, kéthetente egy-egy tengerparti nyaralással, hibátlan bőrrel, gyönyörű szemekkel, olyan ruhadarabokkal és kiegészítőkkel, amelyek többet érnek, mint a szerveim, akiknek az életét az előbbiekből adódóan több ezer/tízezer/százezer ember követi instagramon, és akiket ezek közül az emberek közül mindenki irigyel, legalább egy kicsit. Szóval ott vannak ők, valahol éppen koktélt szürcsölve a naplementében fotózzák a lábukat a forró homokban, és itt vagyok én, a szobámban ülve, jobb híján pedig most csak egy pohár kólát tudnék lefotózni a nagyközönség számára. Az meg ugye kit érdekel. Ki ne tudna egy pohár kólával pózolni egy kisvárosi lakásban. Szóval ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette, amikor tegnap este azok között a karok között feküdtem, teljes nyugalomban, és ahogy átjárt az az érzés, hogy valakinek a mindene vagyok, rájöttem, hogy ha azt, amit érzek, le lehetne fotózni, és felrakni a netre, engem is több ezren követnének, mert basszus EZ az, amit igazából mindenki akar. Azonban azt, amim nekem van, nem lehet megfogni, másoknak mutogatni meg még annyira sem, pedig ha lehetne, világhírű lehetnék, komolyan. Én is szeretnék nagyobb melleket, meg csillogó hajat, tényleg, de ez az egész „mit szeretnék, mire vágyom” dolog nálam valahogy mindig feloldódik a csókjainkban, és az, hogy melletted úgy érzem, képes vagyok szeretni magam átlagos alakkal, vékonyszálú hajjal, problémás arcbőrrel és évről évre egyre több hibával, nekem ezen az estén elég a teljességhez.

n.

Sár

betűk hullottak ki az ujjaim közül, éles sziklákhoz verődtek, vergődtek a halálért, majd értük jött a csend, a hosszú, sötét csend.

még sírni sem volt idejük.

betűk, amelyeket sosem írtam le, és amelyeket most már örökre elmosott a sáros víz.

n.

. . .

Mikor lesz már végre újra egy, csak EGY olyan napom, amikor nem idegeskedem szét az agyam a vizsgáim miatt?

Mert őszintén nem tudom.

Ez a január fájdalmasan hosszúnak ígérkezik, és ez a csütörtöki szigorlat pedig leköti az összes kognitív kapacitásomat. Na.

n.

Bújócska

bújócskáztunk,
te lekapcsoltad a villanyt,
és látod, elsötétült a hold is,
mert úgy akartad,
most meg sebesre martad
a szívemet ezzel a csenddel,
mert figyellek,
de mozdulatlanul menekülsz,
a kék hintán csendben, nyugodtan ülsz,
mert tudod,
hiába futnál,
hangos szíved elárulna,
bármerre is bújnál.

n.

Lenni

Mert hát ugye lenni a legkönnyebb. Nem gondolkodni, sosem járni arra, amerre nem szabad, aludni, mikor aludni kell, ébredni, ha ébreszt hideg ujjaival a reggeli Nap, visszaaludni, mert illik lustálkodni az ágyban, nevetni, ha vicceset mondanak, és becsukni a szemünk, ha erős a fény. Lenni könnyű; és ahhoz, hogy ezt más is észrevegye, még csak nem is kell tennünk szinte semmit; csak tettetni, hogy néha magunkba nézünk, rímeket lopni valami idézetes oldalról, kicsit el is hinni, hogy ezt mi találtuk ki, és már vagyunk is. Sok mástól hallott szóból szerelmet vallani, nyöszörögni valamit a fájdalomról, ha épp fájnia kell, és mindezt csakis csendben, hogy annak hatása legyen. És ilyenkor nagyon boldogok vagyunk, mert lenni olyan könnyű, és ha valami könnyű, azt mi nagyon szeretjük. Élni… na az már más dolog. 

És annyit hazudunk, ah. Mert hazudni valahogy olyan… „létszerű”. 

Valószínűleg sok titok gondol most épp arra, hogy ma este túl nagy a csend ahhoz, hogy szívek törjenek. 

És ahogy most ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy előtted már nincs semmilyen titkom, és ettől most iszonyatosan jól érzem magam.

Csendgyár és gondolatraktár

… vagy gondolatgyár és csendraktár? Néha nem tudom, melyik vagyok.

Néhány egyedül eltöltött nap után az ember rájön, hogy néha nem is olyan rossz kettesben maradni a gondolataival, csukott szemmel, csöndben rájönni, mi az, amit máshogy kellene, hogy mennyi minden és mindenki hiányzik, hogy mit csinál rosszul… És ahogy ezen merengtem, úgy döntöttem, ma nincs kedvem veszíteni. Ma inkább csendraktár leszek, ahova hosszú, boldog csendek járnak pihenni, és ahonnan még senki sem tért vissza, még én sem.

n.