Vallomás

Ott vannak a tökéletes alakú lányok, kéthetente egy-egy tengerparti nyaralással, hibátlan bőrrel, gyönyörű szemekkel, olyan ruhadarabokkal és kiegészítőkkel, amelyek többet érnek, mint a szerveim, akiknek az életét az előbbiekből adódóan több ezer/tízezer/százezer ember követi instagramon, és akiket ezek közül az emberek közül mindenki irigyel, legalább egy kicsit. Szóval ott vannak ők, valahol éppen koktélt szürcsölve a naplementében fotózzák a lábukat a forró homokban, és itt vagyok én, a szobámban ülve, jobb híján pedig most csak egy pohár kólát tudnék lefotózni a nagyközönség számára. Az meg ugye kit érdekel. Ki ne tudna egy pohár kólával pózolni egy kisvárosi lakásban. Szóval ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette, amikor tegnap este azok között a karok között feküdtem, teljes nyugalomban, és ahogy átjárt az az érzés, hogy valakinek a mindene vagyok, rájöttem, hogy ha azt, amit érzek, le lehetne fotózni, és felrakni a netre, engem is több ezren követnének, mert basszus EZ az, amit igazából mindenki akar. Azonban azt, amim nekem van, nem lehet megfogni, másoknak mutogatni meg még annyira sem, pedig ha lehetne, világhírű lehetnék, komolyan. Én is szeretnék nagyobb melleket, meg csillogó hajat, tényleg, de ez az egész „mit szeretnék, mire vágyom” dolog nálam valahogy mindig feloldódik a csókjainkban, és az, hogy melletted úgy érzem, képes vagyok szeretni magam átlagos alakkal, vékonyszálú hajjal, problémás arcbőrrel és évről évre egyre több hibával, nekem ezen az estén elég a teljességhez.

n.