Vajon aggódik majd értem, vagy ő is örökké ilyen marad? Mint egy folt a csillagos égen, egy folt, ami, ha ruhán lenne, csak úgy kimosnák, de én nem ilyen folt vagyok. Folt vagyok, amit csak akkor láthatsz, ha magadra húzod a répa-köpenyed, mert mikor fekszel az ágyban, messziről nézve egy csinos kis répa vagy. És akkor ott vagyok az égen, egy olyan valami vagyok, ami elhomályosítja a szemed, én vagyok a maradék a tányérodon, amit már nem tudsz lemosni.
Ha becsukom a szemem, disznófejű óriásvonatok törnek be az ablakon, kéményük szomszédokat pöfékel a lakásokba, akik este 21:56-kor, mikor én már rég „jóéjt” kívántam a szüleimnek, szűz lányokról mesélnek a már nem szűz lányaiknak. A disznóvonatból közben csókos székek nőnek, én pedig félek, hogy örökké így maradok. Nem tudom, mi az, ami tényleg megtörténik velem, és mi az, amit csak elképzelek. Kutyák, fekete kutyák, pirosat világító orral, nem is, inkább farkasok. A szomszéd még mindig beszél. Ebben a sötét éjszakában úgy visszhangzik a hangja, mint a hülyeségek a fejemben arról, hogy meg kell halni; félek, mert utálom ezt, ami most vagyok.
Vajon mindez itt lesz reggelre?
Vajon mennyit sírtam?
Értették, amit beszéltem?
És én azt hallottam vajon, amit valójában mondtak?
És ha reggelre…? Ah, mindegy.
Ádám, szeretlek.
Szomorú koszorú,
két kis piros bogár,
szemedből két kezembe hullik
a hajad, mint lágy
tavasz, úgy kergetsz a nyárba,
miközben fúj a júliusi szerelem.
Vajon élek még akkor,
amikor igazán,
őszintén élek majd?
n.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése